„Bejött hozzám ziláltan, csapzottan a kupéba. Hatvanig jött velem, sírt, könyörgött, térdre borult, és én még mindig nem vettem komolyan. Tetszett, szimpatikus volt, hatással is volt rám, még mindig nem éreztem azonban, hogy viszont tudnám szeretni, és az ő érzéseiben sem tudtam igazán hinni. Mondtam, szálljon le, adtam neki pénzt, hogy vissza tudjon utazni a következő vonattal. Ott állt a peronon, és egészen hunyorogva, zavartan, szinte kiszolgáltatottan kereste a vonatát. Ez az a pillanat, az a pillanat, amibe még mindig belesajog a szívem: ez a hunyorgás, ez a riadtság… ez volt az a pillanat, amikor egyszer csak halálosan beleszerettem.”