úgy szerette volna részletesen, választékosan és hatásosan kifejezni az érzéseit...legalább egy részüket...vagy legalább egyvalakinek.
a fejében már meg is volt a kész forgatókönyv, vagy legalábbis egy része... na majd most!
a sors fintora azonban, hogy nem volt képes kifejezni.
a legőszintébbnek szánt gondolatai is, amelyek kimondásra kerültek, jobbára kozmetikázva voltak. ne gondolja senki azonban, hogy emögött valamiféle álszentség, vagy mímelt megközelíthetetlenség rejlett.
megtanulta, ha egy adott pillanatban érez is valaki iránt szerelmet, gyűlöletet, szánalmat, sose mondja ki közvetlenül,mert kevés rosszabb van a rossz időben, rossz helyen kimondott szónál.
úgy vélte, az emberek túlbecsülnek bizonyos szavakat, fogalmakat, az életet magát (életigenlése ellenére )
minderre akkor jött rá amikor a világegyetemről olvasott egy hawking-könyvet.



"Az a gyáva, aki fél és elmenekül; az, aki fél, de nem menekül el, még nem gyáva."
 Dosztojevszkij: A félkegyelmű

ha egyszer valami szöget ütött a fejébe, nem, vagy csak nehezen tudott szabadulni tőle.
a negatív gondolatokat mindigis próbálta magától távol tartani, általában sikerrel is zárta ki tudatából azokat, azonban ha egyszer valami átjutott azon a bizonyos falon,elburjánzott ott,mint egy nemkívánt gyomnövény. így volt ez egy esős, hideg, őszi koraesti órán, amikor feltűnt szeme előtt a kivilágított város látképe. legszívesebben a megannyi fénylő lámpatest dunyhává formálódó rengetegébe vetette volna magát.

nem volt különleges. még csak különösebb képessége, tehetsége, vagy szépsége révén sem tűnt ki a szürke tömegből. amitől azonban paradox módon mégis a szó köznapi értelmében "különleges" volt, azt annak köszönhette, hogy esze ágában sem volt kitűnni.

azt álmodtam, hogy egyetlen nap alatt 35 éves lettem, és a tegnap ( a 24. életévem ) , az elmúlt 11 év csak úgy semmivé vált.
 borzasztó szomorú voltam, hiszen pont a legmeghatározóbb éveim 'vesztek kárba' ilyen gyorsan.
üresnek és feleslegesnek éreztem mindent, az életet pedig- amihez mindig olyan pozitívan álltam és ragaszkodtam a 'félig teli pohár-elvhez'...- hát azt igazságtalannak tartottam. úgy éreztem, megcsalt az élet, pedig mindig olyan hűséges voltam hozzá...!
aztán felébredtem és rájöttem, hogy mindez csak egy álom volt.
meg hogy eltelt 4 hónap, mióta először munkába álltam, és olyan,mintha csak tegnap lett volna...

"Értsék meg végre, hogy a nyelv elleplezheti az igazságot, de a szem soha. Váratlan kérdést kapnak; meg se rezzennek, egyetlen pillanat alatt tájékozódnak, és tudják, mit kell válaszolni, hogy eltitkolják az igazat; meggyőzően adják elő, és egyetlen arcizmuk sem rándul meg, de hajh, a kérdés által felbolygatott igazság a lélek legmélyéről egy pillanatra a szemekbe szökken, és mindennek vége. Megfogták!"

nyugi,nem fogok minden bejegyezésben idézgetni valami szebb napokat is látott remekművet, de ez olyan 'muszájvolt' :)

nemsokára fogok hosszabb bejegyzést is írni saját gondolatokkal, de most valahogy nincs ihlet, ihlet nélkül pedig nem szeretnék semmitmondó gondolatokat megosztani látszólag nagy szavakkal, épp ellenkezőleg, a hétköznapok báját szeretném megmutatni, amit átélek és megélek.